Bármilyen csodálatos is a lehetőség, hogy mindenki hozzáférhet az orvostudomány legújabb találmányaihoz – az egészségtudatosságot határok közé kell terelnünk. Nem vágyunk rá, hogy újra egy szűk szakértői elit férjen csak hozzá az információhoz, de nem vagyunk készen arra sem, hogy ezt a mennyiségű adattömeget a saját személyes életünk hasznára fordítsuk. Az előző cikkben részletesen írtunk arról, hogy mi az egészség, a második részben azt nézzük meg, hogy mi nem lehet az egészség – semmilyen körülmények között.
A felvilágosodás kamaszkora
A felnőtté válás folyamata közös emberi tapasztalat. Az első lépés számomra – úgy emlékszem – egy karácsonyi séta volt, amire nem kísértem el a családomat, helyette otthon maradhattam egyedül. A terv az volt, hogy rendes tizenkét évesként az MTV karácsonyi különkiadása mellett a szőnyegen fekve nézem a plafont, de amikor bezártam az ajtót a családom mögött, úgy éreztem, a világ minden lehetősége az enyém (a világ minden lehetősége akkor leginkább édesanyám sminkes polcát jelentette). Nagyon figyeltem, hogy ne legyen feltűnő: ne fogyjon sok rúzs, gondosan lemossam a szemfestéket… Ez lett tehát az egyedül otthon töltött időm rituáléja: 15 perc smink, 15 perc öncsodálat, és 10 perc romeltakarítás. Ma, egy 12 éves lány anyjaként pontosan tudom, hogy az én anyám is látta, már az első alkalommal, hogy mit csinálok, de megvárta, míg tetemesebb mennyiség fogy, hogy határokat állítson ebben. A kamaszkorom aztán a határok óvatos és kevésbé óvatos áthágásával telt: pompáztam magyarórán báli sminkben és sztrájkoltam évzárón farmerban (és bárcsak kizárólag a fürdőszobát érintették volna a próbálkozásaim). A valódi felnőtt kor pedig akkor érkezett el, amikor bár saját sminkes polcomat birtokoltam, mégsem akartam minden egyedül töltött másodpercben az összeset magamra kenni. Ez persze a felnőtté válásom legkönnyedebb része volt, a többiről talán majd máskor… Minden újonnan megszülető mozgalom, izmus és rajongás is pontosan ezeken a lépéseken halad végig, míg el nem ér valamilyen szintű érettséget és nem konszolidálódik valamilyen kezelhető stádiumban.
Az egészségtudatosság jelenleg a kamaszkorát éli. Mindenhol ott akar lenni, hajlamos nagyzolni, és azt hiszi, hogy egyedül képes megmenteni az emberiséget. Ez az életszakasz pedig hatalmas és határozott nemek kimondásáért kiált. Muszáj, hogy felébredjünk a révületből, és az elmúlt évtized tapasztalatait szemügyre véve meghatározzuk, hogy mi az, amit még a legszentebb cél zászlója alatt sem lehet megtenni.
Az egészségtudatosság NEM lehet áldozathibáztatás
A sorozat előző részében beszéltünk arról, hogy hogyan vált az egészségtudatosság erkölccsé, sőt, szinte vallássá a ma társadalmában. Ha pedig az egészség erkölcsi parancs, akkor a betegség nem lehet más, mint a normaszegés egyenes következménye. Ez pedig talán a legsúlyosabb tévedés, amely születhetett a testünk feletti kontroll megszerzésének folyamatában. Ha beteg vagy, felelőtlen voltál, vagy tévedtél, esetleg generációk tévedéseink súlyát hordozza a pszichéd, és ez betegíti meg a tested. Kicsit puhább irányzatok a trauma mindent átható szerepében látják a betegségek kulcsát: megengedik, hogy ne a te hibádként tekints rájuk, hanem a szüleid tévedéseivel magyarázd őket. Hogy mi a közös ezekben a forgatókönyvekben? Az, hogy a betegnek “csak” a moralitáshoz való visszatérés a feladata. Az egyik baj ezzel az, hogy a betegségek nem teljesen és nem mindig működnek így. A másik pedig az, hogy a kedvenc új erkölcsünkhöz való ragaszkodás nem valódi lehetőség minden egyes ember számára.
Mióta ismerjük (vagy bizonyos esetekben: ismerni véljük) a betegségek kialakulásának rizikófaktorait, hajlamosak lettünk arra, hogy kizárólag a személyes kontrollunk alatt lévőkről vegyünk tudomást, és úgy kezdtünk kommunikálni, mintha az életben minden nehéz elkerülhető lenne. Miért éri ez meg? Több okból.
Egyrészt az egészségnél is jobban áhított kontroll érzéséhez juttat minket.
A mentális egészség iránti érdeklődés legmasszívabb fellendülését például kétségtelenül azok az irányzatok hozták el, amelyek olyan szerzők nevéhez fűződnek, mint Bessel van der Kolk, aki a Test mindent számon tart című művével felrobbantotta a világot, vagy Máté Gábor, akinek legutóbbi, Normális vagy című írása szinte kötelező olvasmányként vonult be a köztudatba. Van der Kolk és Máté Gábor művei test és lélek bonyolult interakcióiról szólnak, és olyan szemléleti keretet adnak a laikus olvasónak, amely egészen eltér a korábbi évtizedek narratívájától.
Azért kezdtünk el miattuk figyelni a lelkünkre, mert az fenyegetni kezdte a testi épségünket: “autoimmun betegségem lehet, ha nem rendezem a kapcsolatom anyámmal? Már kérek is egy időpontot.” Mondhatjuk erre, hogy bárhogy is csatornázódtunk be a pszichológusok rendelőjébe, jobb bent, mint kint – és nem is tévedünk óriásit. Hatalmas szükségünk van a mentális egészségünk rendezésére. De valóban így van? Nem számít, miért, csak csináljuk?
Az önsegítő könyvek – legyen szó akár mentális, akár testi egészségről – valóban jelenthetnek segítséget bizonyos esetekben. Más esetekben azonban hosszadalmas kerülőutakra irányítanak, és félreértések tömkelegét szabadítják el. Az imént említett forgatókönyv ugyanis a legjobb eshetőség – mármint az, hogy Máté Gábort olvasva terápiába kezdünk. A gyakoribb szcenárió szerint magam próbálok megoldást találni arra, amit egyedül egyszerűen nem lehet megoldani. A szakemberek által írt művek ráadásul hajlamosak tiktokified verzióban, harminc másodperces reelsekbe sűrűsödve terjedni. Az ilyen formában narráció nélkül maradó általánosságok mentén megfogalmazott féligazságok térhódítása pedig illuzórikus elvárásokhoz, elhamarkodott ítéletekhez és súlyos félreértésekhez vezethet.
A prevenció és a gyógyulás önsegítő könyveken túli dimenzióinak azonban forintban meghatározott ára van. A könyveknek is persze, de azért lássuk be, nagyságrendekkel alacsonyabb, mint mondjuk egy évekig tartó pszichoterápia vagy néhány másodvélemény és kontroll 1-2 jobb endokrinológus magánrendelésén. Az egészségipar ugyanis profitorientált, ezzel különösebben nagy titkot nem árulunk el, és azt hiszem, az ipartól sem blaszfémia, hogy pénzért árulja évtizedek kutatásainak eredményeit. Látnunk kell azonban, hogy ez az úgynevezett “felelősség” – egészségesnek maradni – egyszerűen teljesíthetetlen rengeteg ember számára. Hazánkban legalább is biztosan. Mielőtt új erkölcsöt és új felelősséget kiáltunk, le kell szögeznünk, hogy Magyarországon tömegek számára egyelőre nincs valódi lehetőség a legteljesebb egészség elérésére.
Kis túlzással ugyanaz tehát a pozíciónk, mint akkor, amikor a betegséget isteni büntetésnek tekintettük. A változás annyi, hogy az egészség és a hosszú élet már nem isteni kegyelem, hanem a tudatosság jól megérdemelt jutalma. A mi termékünk, amelyet adunk, veszünk, fenntartunk és igazgatunk. A prevenció felelősség, ha elmulasztjuk, a büntetés jogos.
Ez az első pont tehát, ahol le kell engednünk a sorompókat az egészségtudatosság iszonyú sebességgel robogó vonata előtt. Bár minden egyes embernek joga lenne ahhoz, hogy tudjon arról, milyen lépésekkel kerülheti el a betegségeket, ez a jog ma még nem gyakorolható maradéktalanul.
Ráadásul ahhoz is joga van mindenkinek, hogy ne töltse az élete minden másodpercét tudatossággal. Ez utóbbi valójában nem is joga, hanem elkerülhetetlen végzete: egyikünk sem képes hibátlan életet élni. Senkin nem kérhetjük számon a túlsúlyát, a diabéteszét, a PCOS-ét, az endometriózisát, az autoimmun betegségét – ahogyan a depresszióját vagy a szorongását sem.
Az egészségtudatosság és a betegség menedzsment különválasztása
Mi következik ebből? Sok minden, de az egyik legfontosabb, hogy érdemes határozott vonalat húzni az egészségtudatosságot és a betegségek kezelése közé, a két folyamathoz ugyanis merőben más eszközök és szemlélet szükséges. Csodálatos, ha van lehetőséged az étrended a te rizikóidnak megfelelően alakítani, zseniális, ha van tered megismerni a tested működését, és csak nyerhetsz azzal, ha feltérképezed, milyen traumákat hozol magaddal, vagy milyen rossz dinamikákkal kell esetleg leszámolnod. Ez mind fontos, és mind része a betegségek prevenciójának, bizonyos esetekben a kezelésének is. Ha azonban egy kialakult betegségre úgy tekintesz, mint a próbálkozásaid kudarcára, esetleg a magaddal szembeni felelősségeid elszalasztására, akkor önmagad (újra)traumatizálásán kívül semmit nem fogsz tudni elérni.
Az egészségtudatosság NEM lehet obszesszió
Azt is meg kell ezzel együtt látnunk, hogy a betegségprevenció vagy az egészségvédelem annyi teendőt és lehetőséget kínál, hogy tulajdonképpen a teljes életterünket behálózhatja.
Híres történetek járják a világsajtót, amelyekben dollármilliárdosok döntenek úgy, hogy emberkísérletet hajtanak végre magukon, és a komplett életüket az egészségüknek rendelik alá. Bryan Johnson például nem kisebb cél tűzött ki maga elé, mint azt, hogy biológiai óráját újra 18 éves korára állítsa, és a halált elkerülhetővé tegye. Ez a lépték persze sokunk számára nevetséges első, második és ezredik olvasásra is, de valóban az? Természetesen az intézkedései egy része elérhetetlen, és pusztán ezért Johnson alkalmatlan is az igazi szerepmodellségre. A róla szóló cikkek azonban a plazma transzfúzió, a negyedévente végzett teljes test MR-ek és a LED fény alatt töltött napok mellett étrend kiegészítőkkel, intermittent fasting tippekkel, és az alvási szokásokat érintő tanácsokkal is tele vannak tűzdelve, amelyeket viszont rengetegen visznek magukkal. Kérdés, hogy élhető élet-e az, amelyben a mikrobiomunk napi ingadozásához alakítjuk az étrendünket? Milyen pszichés traumákat okozunk magunknak, a családunknak – és ó, igen, ha már itt tartunk: akár az utánunk következő generációknak – a mértékvesztéssel? Hogy a johnsoni mértékű önmegfigyelés és biohacking nem érhető el bárkinek – tény. Az is tény azonban, hogy egyre többek számolnak be arról, hogy a mindennapjaikat az egészségükért tett lépések töltik ki, az egészségszorongás mértéke pedig ezzel párhuzamosan nem csökken, hanem gyakran csillagászati méreteket ölt.
Az egészség NEM lehet csak az egyén felelőssége
Oké, de ez még mindig semmit nem változtat azon a tényen, hogy mindennek hála elképesztő változások zajlanak a világban. A Z generáció tagjai 20 százalékkal kevesebb alkoholt fogyasztanak, mint a millenialok, 87 százalékuk pedig hetente háromszor sportol. Marlboro Man mára esetlen boomer, a toxikus maszkulinitás szimbóluma, a dohányzás nem menő, és a rekreációs droghasználat is visszaszoruló félben van. Szűrővizsgálatokra járunk, beugrunk vérvételekre, optimalizálunk és alakítunk, helyet akarunk magunknak a kezeléseinkben. Ez mind csodálatos, és nem hinném, hogy szükséges lenne gátat szabni ennek a folyamatnak. Kérdés azonban, hogy valid elvárás-e az egyént kérni arra, hogy tegyen meg mindent önmagáért? Elérhetőek-e valóban ezek a lehetőségek széles kör számára, vagy csak egy szűk elit életét határozzák meg?
Az előző cikkünk elejét úgy szerettem volna kezdeni, hogy a 21. század legnagyobb változása az egészségtudatosság széleskörű elterjedése. Természetesen én magam is azonnal felnevettem ezen. Hogyan jut hozzá a 60 év feletti korosztály ezekhez az aranyat érő információkhoz? Hogyan tudja meg a 61 éves, valóban a diabétesz előszobájában várakozó beteg, hogy a rezisztens keményitők hogyan hatnak a vércukor szintjére, és meghackelheti-e egy 59 éves nő is a metabolizmusát, vagy arra csak a 22 éveseknek van esélyük (akiknek a metabolizmusa jellemzően kifogástalan)? Mi van azokkal, akik szintén naponta szembesülnek az öröklét kecsegtető lehetőségével, de nem áll rendelkezésükre havi több tízezer forint edzésekre, lazacra, étrendkiegészítőkre és hatóránként 10 perc relaxáció? “Hát, futhatnak a parkban, és vehetnek mondjuk brokkolit…” Valóban? Ennyi lenne a megélhetési nehézség, puszta sakk a forintokkal? Semmi mentális teher, semmi időzavar, semmi krónikus stressz. Hol van ebben a folyamatban az állam? Nem lehetséges, hogy az állami egészségügyek és a kormányzati források számára lekövethetetlen turbulenciába került egészségvédelmi feladatok teljesen áttolódtak ránk?
A menopauzával kapcsolatos kutatások nézegetése során ezeken a dilemmákon rengeteget töprengtem. Bár az amerikai kutatások és az új kezelési lehetőségek széles köréről időről időre beszámolhatnánk a FON felületein, egyszerűen nincs értelme megtenni ezt addig, amíg itthon valójában semmi nem érhető el ezek közül. És ezzel most megvédtünk titeket attól, hogy szembesüljetek, mennyi mindent lehetne, ha, vagyis… Vagyis nem. Így is látjátok ezeket a videókat, így is érdeklődtök arról, hogy kit ajánlunk nektek, aki használja ezeket a módszereket, mi pedig széttárjuk a kezünket. Ugyanez a helyzet számtalan más állapottal is.
A kétezertízes években a PCOS kezelésére használt metforminért öltek a nők, hiszen akkor még a PCOS diagnózisára nem lehetett kiírni ezt a gyógyszert. A fórumokon már rég terjedt az információ, évtizedes meddőség után foganó csodababákról szóltak a hírek, és nők ezrei kerestek metformint mindenfelé – gyakran sikeresen, gyakran indokolatlanul, és leggyakrabban teljesen hiába. Ez a sztori a múlté, de időről időre szembesülünk azzal a jelenben is, hogy bár a technika képes gyógyítani gyógyíthatatlan betegségeket, csak éppen emberi aggyal felfoghatatlan árért tudja ezt megtenni. Újra és újra feltűnnek a feedjeinken az ezekre a kezelésekre váró gyerekek és felnőttek, és felmerül a kérdés: ha egy gyógyszer több milliárd forintba kerül, érdemes-e tudnunk róla? Ez a szál etikai kérdések tömkelegét veti fel, és nem válaszolható meg egy blogbejegyzésben – könyvek és cikkek millió foglalkoznak ezzel. Mi kísérletet sem szeretnénk tenni erre most, mindössze szeretnénk felvillantani, hogy az egészség mindenki általi elérhetősége illúzió. A biohackinggel és az egészségtudatossággal sincs ez másként: zseniális lehetőség, és sok esetben működik, de ára van.
Elképzelhető, hogy 40 éve, amikor a legjobb egészségvédelmi tanács az volt, hogy minden nap együnk almát, nem volt szükség arra, hogy az állam a szűrővizsgálatok biztosításán kívül is részt vegyen az egészségvédelemben. Mára azonban a funkcionális orvoslás és a prevenció önálló szakmává fejlődött, és teret követel magának – akár az állami ellátórendszerben is. Hogy ez hogyan fog tudni megtörténni? Felismerjük, hogy pénzhalmokat spórolhatunk meg az edukációval és a prevencióval és… Az orvosok képzésének válik részévé a jelenleg (itthon legalább is) csak informális terekben keringő tudás? Az alapellátásra terhelődik ez a feladat (is)? Teljes egészségügyi rendszerváltás lesz? Vagy egyik sem, megyünk tovább, mintha nem lenne holnap, és reménykedünk, hogy mindenki látja azt a reelst, amiben elmondják, mit egyen, hogy kezelni tudja a Chron betegségét? Fogalmam sincs, és nem is vagyok alkalmas arra, hogy a jövő ezen részét belássam. De bízzunk a legjobbakban.
Az egészség NEM túlmedikalizáció
Kötelességünk azt is felismerni, hogy mikor kezdünk el teljesen normális testi folyamatokat medikalizálni – jellemzően a haszonszerzés szándékával. Maradjunk ismét a menopauza kérdésénél: kecsegtető hormonterápiák látnak napvilágot egymás után, de érdemes nagyon figyelnünk a terápiák mögötti ígéretre és indikációra. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy a cél a menopauzához kapcsolódó, életminőséget súlyosan befolyásoló tünetek enyhítése, vagy a biológiai óra visszaállítása egy korábbi életszakaszba. Míg előbbi jogos igény, utóbbi egyrészt a tudomány mai állása szerint lehetetlen, másrészt pedig a kockázatok ebben az esetben jóval meghaladhatják az előnyöket. Ugyanez a helyzet az edzésekkel, a csoda étrendkiegészítőkkel, az életmód tervekkel, amelyek x hét alatt fordítják meg körülötted az univerzumot. Ezekben az esetekben az egészségtudatosság mindössze lepel, amely alatt gyakran ködös motivációk káosza és diszfunkciók tömkelege rejtőzik. Ezt a szemfényvesztést pedig érdemes minden esetben idejekorán leleplezni.
Az egészség NEM lehet vallás
Ezt nem tehetjük meg egyszerűbben, mint ha visszaadjuk az egészségtudatosságnak azt a pozíciót, amire eredendően megszületett. Ez pedig az egészséges életévek számának maximalizálása, és nem a mulandóság és esendőség kiiktatása az emberi életből. Ez azonban minden szereplő részvételét igényli: a szolgáltatóknak (legyenek akár orvosok, akár pszichológusok, akár dietetikusok, akár edzők, akár természetgyógyászok – bármik) meg kell tudniuk válni a “papi” szereptől, a felhasználóknak pedig újra el kell tudniuk engedni az örökéletet. Ebben a kétoldalú aktusban viszont végre valóban a miénk lehet az, amit a tudomány az elmúlt évtizedekben ellért: a prevenciók minden eddiginél szélesebb lehetősége és egy, az egészséges élethez elengedhetetlenül szükséges tájékozott, józan kompetencia. Ha úgy tetszik, megérkezhetünk végre az egészségtudatosság érett felnőtt korába.
A mezsgye elképesztően vékony a még adaptív és a már káros egészségtudatosság között, ráadásul bizonyos esetekben még az átlagosnál is keskenyebbre szűkül. A nők egészségtudatossága például számtalan speciális kihívást tartogat, ami furcsa fordulatok és nehéz emlékek lenyomata által teszi még nehezebbé az ezen a területen lavírozók dolgát. Cikksorozatunk utolsó részében ezeket a kihívásokat vesszük szemügyre.
A cikksorozat további részeit itt találod:
