Az orvosi tankönyvek és anatómiai atlaszok tömve vannak a pénisz képeivel – ezzel szemben a csiklót alig említik. Számtalan egészségügyi szakembert pedig semmivel nem lehetne rávenni a csikló említésére sem. Mi lehet az oka ennek?
Caroline de Costa professzor hónapok óta türelmetlenül vár visszajelzésre.
Az Australian and New Zealand Journal of Obstetrics and Gynaecology szerkesztője cikket kért egy világhírű urológustól: a neki delegált feladat az volt, hogy foglalkozzon a női reproduktív szervrendszer egy lényeges részét érintő ismeret hiánnyal.
Az urológus Helen O’Connell professzor elvállalta a feladatot. Egy héttel azonban a vezércikk megjelenése után De Costa postaládájában továbbra is gyanús csend honolt. Azt gyanította, hogy a csend oka kollégái gyermeteg zavara – akik talán régen hozzászoktak a női nemi szervekről szóló tárgyilagos beszélgetésekhez, most mégis túl szégyenlősnek bizonyultak ahhoz, hogy erről a részéről írjanak.
A vezércikk a csiklóról szólt ugyanis, azaz egy olyan szervről, amelynek egyetlen funkciója az örömszerzés – nem köthetőek hozzá súlyos betegségek, a hiánya nem okoz problémát a reproduktív szervrendszer működésében, és az egészségügyi szakemberek aggasztóan nagy része továbbra is kényelmetlenül érzi magát, ha bárhol szóba kerül.
„Egyszerűen nem beszélnek róla” – mondja De Costa, aki a James Cook Egyetem szülészet-nőgyógyászat professzora is. „Konferenciákra járok, workshopokra járok, szerkesztem ezt a folyóiratot, olvasok folyóiratokat. Állandóan olvasok, és soha, sehol nem látok egyetlen sort sem leírva a klitoriszról”.
A csikló anatómiája
A csikló anatómiájáról szóló első kutatást O’Connel és társai publikálták 1998-ban. Hét évvel ezután jelentek meg az első MR vizsgálatok, amelyek kifejezetten a csikló szerkezetét voltak hivatottak feltérképezni. Utóbbi study megdöbbentő eredményeket hozott O’Connel kutatásaihoz képest: a csikló jóval többnek bizonyult a pénisz szegényesebb, gyengébben kidolgozott verziójánál.
A képek jóval túlmutattak ezen, és soha többé nem tehettük már meg, hogy csökevényes erektilis szövetként írjuk le. Kiderült, hogy a csikló külső, idegszálakkal sűrűn beszőtt, látható része semmi ahhoz képest, ami a felszín alatt rejlik: mindössze apró csúcsa, egy, a szeméremcsont mögé fent van terjeszkedő, a hüvelybemenetet körbeölelő szervnek.
A korábbi tudásunkat alapjaiban megrengető felfedezés óta 20 év telt el, a csikló anatómiájának részletes tanulmányozása azonban elmaradt. O’Connel csapata mindössze 11 cikket talált világszerte 1947 óta, amelyek a csiklóval foglalkoztak. Minden más anyag a női nemi szervek csonkítását követő helyrállító műtétekről szólt.
O’Connell lelombozó eredményekről számolt be a kutatások anyagának áttekintése után: az elé táruló anyagok kétlik a női orgazmus fontosságát, evolúciós perspektívából szemlélve pedig mellékterméknek tekintik azt, amely szükséges volt a férfi orgazmus szelekciója során.
A Guardian Australia-nak kelet-melbourne-i rendelőjéből interjút adó O’Connell azt mondja, hogy továbbra is elterjedt az a nézet, hogy a csiklóval kapcsolatos minden információ jó esetben jelentéktelen, rossz esetben pedig szégyellnivaló.
Felidéz egy beszélgetést egy díjátadó estéjéről: ezen egyik diákja díjat nyert a csiklót a helyén tartó szalagokról szóló tanulmányáért. „A közvetlenül velem szemben ülő nagyon magas rangú személy úgy gondolta, hogy a munkája – én voltam a témavezetője, nem hiszem, hogy tudta ezt – egyenesen voyeurizmus” – mondja. „Mi történhetett vele, hogy lát egy fiatal nőt, aki egy ilyen projektet végez, és szexuális töltetet képzel a szándékai mögé? Ez számomra egyszerűen érthetetlen, egyáltalán nem látom, hogyan merülhet fel valakiben ez a gondolat.”
A lázadó doktorátus
O’Connell az 1980-as években volt orvostanhallgató. Már akkor is dühítették az anatómia tankönyvei, amelyek tökéletesen kidolgozott rajzokat tartalmaztak a péniszről, a csiklót pedig tulajdonképpen lábjegyzetként tüntették fel.
„Van a norma, ami ugyebár kizárólag a férfiaké, és itt van ez a zavaró kis alcsoport, akik… nos, akik nem férfiak” – mondja. „Ezeknek a más lényeknek az egyedi jellemzőik nem érdekesek… Volt egy olyan érzésem, hogy ők – azaz mi, nők – nem egész emberek úgy, ahogy ezek a többiek – a férfiak – egész emberek, és ezért nem is érdemlik meg, hogy a testrészeikről teljes képünk legyen.”
Amikor az urológiára szakosodott, észrevette, hogy míg a prosztataeltávolító műtétek során figyelmet fordítanak arra, hogy ne sérüljenek a pénisz merevedési szövetéhez kapcsolódó idegek – 1970-es években elvégzett vizsgálatok már lehetővé tették ezt -, addig a klitoriszt behálózó idegekről tulajdonképpen semmit nem tudunk. Először tehát holttestek boncolásával próbálta kitölteni a hiányzó réseket a tudáson. „Hamar egyértelművé vált a csikló anatómiájának vizsgálata kapcsán, hogy amit látunk, az inkább egy szerv árnyéka, és nem maga a szerv” – mondja.
O’Connell röviddel ezután beiratkozott a doktori képzésre, és célul tűzte ki, hogy részletesen tanulmányozza a klitorisz anatómiáját.
„Esélytelennek láttam, hogy ezt a hiányosságot egy férfi kollégám észlelje, hiszen a női kollégáim sem igazán vették ezt észre” – mondja. „Azt hiszem, profitáltam abból, hogy engem lázadónak neveltek.”
Mára a kutatásoknak hála képesek vagyunk bemutatni a csikló pontos anatómiáját egy 3D nyomtatott modell segítségével, amelyet Dr. Ea Mulligan, egy adelaide-i orvossal közösen terveztek – ő mellesleg több ezer anatómiai klitorisz gyártását és terjesztését tette hobbijává nyugdíjas éveire. (Ha szeretnél egyet, keress rá az Etsy-n az „anatómiai klitorisz” kifejezésre!).
Mulligan konferenciákon és közegészségügyi szemináriumokon osztogatja őket, és azt tervezi, hogy hamarosan felállít egy standot, ahol ingyenes klitoriszokat osztogat a Feast, Adelaide queer művészeti és kulturális fesztiválján.
“Nem több ez csodálatos esettanulmánynál: a nők láthatatlanságát szeretném bemutatni a tudományos szcéna számára.” (Dr. Ea Mulligan)
Dr. Mulligan már a telefonbeszélgetésünk közben azonnal felajánlja, hogy elküldi nekem a három doboz egyikét, amelyekben egyenként 200 csikló van, és amelyek jelenleg a hátsó verandáján várnak gazdáikra. Egy dobozt már elküldött O’Connellnek, egy dobozt De Costának, és egy dobozt az új-zélandi Dunedin egyik orvosi egyetemén tanító anatómia professzornak, aki korábban egy olyan klitorisz patológiai mintájával dolgozott, amely „úgy néz ki, mint a múlt heti sült hús foszlánya”.
„Sok orvostanhallgató és orvos, akinek átadtam, azt mondta: „Ó, nem is tudtam, hogy ekkora”, persze, hogy nem, hiszen az orvosi szakirodalomban állandóan lekicsinyelték” – mondja Mulligan. „Ez az egész egyszerűen egy tökéletes esettanulmány a nők problémáinak láthatatlanságáról a tudományban, különösen is az orvostudományban.”
Amikor Mulligan az 1970-es években orvosnak tanult, olyan anatómia tankönyvet használt, amelyben mindössze egy oldal volt a szeméremtest anatómiájáról, ezzel szemben „öt oldal péniszekről minden lehetséges szögből”.
Mostanra csak minimálisan lett jobb a helyzet. A James Cook Egyetem, ahol de Costa tanít, ötödévben egy órás előadást tart a csikló szexuális működésben betöltött szerepéről. A Szülész-nőgyógyászok Ausztrál és Új-Zélandi Kollégiumának (RANZCOG) munkatársává váláshoz szükséges tantervi háló lefedi ugyan a szexuális működéseket és a kapcsolódó zavarokat is, de nem tér ki a a klitorisz működésére. A kollégium szerint a tanterv önálló tanulásra ösztönöz, és ezzel együtt elismeri azt is, hogy a női anatómia és a női szexualitás kapcsán egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő tudás.
„A RANZCOG támogat minden olyan erőfeszítést, amely az urogenitális anatómia, fiziológia és patofiziológia ismereteinek javítására irányul” – áll a kollégium közleményében.
A G pont mítosza
O’Connell meglepően frissnek tűnik a rendelőjében ahhoz képest, hogy az előző éjszakát egy boncteremben töltötte, ahol a női húgycsőrák elleni globális küzdelem részeként a húgycső anatómiájának feltérképezése céljából végzett boncolásokat.
Csinos szemüvegében és száraz, szakszerű nyelvezetével O’Connell nem tűnik lázadónak. Közben azonban egészen nyugodtan beszél olyan témákról, amelyek miatt sok társa elpirulna.
Vegyük először is az orgazmust. 2016-ban O’Connell társszerzője volt egy tanulmánynak, amely boncolások alapján megállapította, hogy a hüvely falában nincs nyoma erektilis szövetnek – más szóval azt, hogy a G-pont nem létezik. (O’Connell azonban hangsúlyozta, hogy a témával kapcsolatban még több munka van hátra, beleértve a húgycső feltérképezését is.)
A mai napig az egyetlen ismert erektilis szövet a területen a csikló, ami ahhoz az elmélethez vezetett, hogy a G-pont nem más, mint a stimulált csiklónak a hüvelyfalon keresztül érzékelhető részei.
Mindez azt jelentette, hogy a csiklót először is stimulálni kell ahhoz, hogy ez a terület felfedezhető legyen. Ez persze nem újdonság a vaginával rendelkező emberek számára, de ennek a tudásnak a terjesztése nagyon fontos része az egészséges, kielégítő szexuális élet biztosításának.
Az, hogy a nők és a vaginával rendelkező emberek többségének szüksége van a klitorisz stimulációjára az orgazmushoz, csupán egy ténymegállapítás – mondja O’Connell. A klitorisz figyelmen kívül hagyása, az, ha úgy teszünk, mintha nem ez a szerv lenne a női orgazmus középpontjában, egyszerűen tévút.
A 20-as éveim közepén jártam, amikor láttam, hogy valójában hogyan néz ki a csikló … hogy a faszba nem mutatták vagy tanították ezt nekünk? (Alli Sebastian Wolf)
Azt feltételezi – miután leszögezi, hogy most nem urológusként beszél -, hogy az a masszív és régóta fennálló szexizmus, amelyet többek között hollywood irreális ábrázolásai is tápláltak, hozzájárultak a G-pont mítoszának kialakulásához és a csikló szerepének minimalizálásához.
„Mindenki azt várja, hogy a férfi öröme a nő öröme is legyen, a női orgazmus pedig a hüvelybe hatolással azonnal és varázslatos módon előálljon. Így természetesen szinte senki nem lesz képes célt érni, hiszen a szerveink egyszerűen nem erre vannak kitalálva”
Orvosi körökön kívül O’Connell kutatásait mindenhol lelkesen üdvözölték. Sophia Wallace, az Egyesült Államokban élő művésznő például kampányt indított, amellyel az volt a célja, hogy a nőket felvilágosítsa a saját anatómiájukról.
Wallace művészete egy sötét, ködös, méltatlan múlttal rendelkező szervet hoz régóta megérdemelt fényébe, mondja O’Connell. “Akaratlanul is feminista művészeti mozgalmat indítottam el. Ez fantasztikus, nem igaz?” – mondja. „Ki gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténik?” De Costa szerint a művészek „tagadhatatlanul” jobb munkát végeztek a klitorisz anatómiájának munkásságukba való beépítésében, mint a szülész-nőgyógyászok.
Alli Sebastian Wolf, egy Sydneyben élő művész 2017-ben 100-1 méretarányú, anatómiailag helyes arany csiklót készített. Művének a Glitoris nevet adta.
„A 20-as éveim közepén jártam, amikor megláttam, hogy valójában, hogy néz ki egy csikló, és először is, elámultam, hogy milyen csodálatos, másodszor pedig az jutott eszembe, hogy hogy a faszba nem mutatták meg ezt nekünk? Már jóval a pubertás előtt tudtam, hogyan néz ki a petevezeték és a méh alakja. Ami a hétköznapjaim szempontjából valójában sokkal kevésbé fontos.”
A Glitoris állhatna most egy galériában is akár, de elképesztő hírnévre tett szert, amikor Sebastian Wolf elvitte a Women’s Marchra, a Mardi Gras-ra és más nyilvános eseményekre, a Cliterati kíséretében.
„Sokan csak azt hitték, hogy egy aranyszínű tintahalat hurcolnak magukkal, mások azt hitték, hogy tüdő, vagy szitakötő, vagy esetleg herék” – mondja. „Találkoztam néhány szülész-nőgyógyásszal, akik a szoborig nem is tudtak arról, hogy a csikló így néz ki, ami sokkoló.”
Sebastian Wolf szerint egyeseknek könnyebb lehet a szexről és a nemi szervekről beszélni egy fesztiválon egy csillámporral borított nővel, mint az orvosi rendelőben. Jelenleg egy egy emeletes, felfújható arany klitoriszon dolgozik, de azt mondja, reméli, hogy a klitoriszról való tudás hamarosan annyira alapvető lesz, hogy a róla szóló művészet ugyanolyan unalmassá és mindennapivá válik, mint a péniszábrázolások.
„Remélhetőleg eljutunk arra a pontra, amikor a művészetem teljesen irreleváns lesz” – mondja. „Nagyszerű lenne, ha az emberek azt mondanák: ‘Ó, hogy ragasztottad oda azt a sok flittert?’ Nem pedig azt, hogy ‘Mi ez, és miért nem tudtunk róla eddig?’”.
O’Connell célja hasonló: szeretné, ha a női anatómiát a férfi anatómiával egyenrangúan vennék figyelembe. Ez pedig szükségszerűen azt is jelenti, hogy le kell győzni az intézményes és társadalmi előítéleteket a nőkkel szemben, akik élvezik a saját szexualitásukat. Ezt követően pedig igenis tanulmányozni kell a csiklót.
Fordította: Hofgárt-Ékes Noémi
