Az inozitol az elmúlt években a PCOS kezelésének szupersztárjává nőtte ki magát, de kutatták a hatásait a fogyás, a pajzsmirigy betegségek, a szorongás, az álmatlanság és a PMS kapcsán is. Az egyik leggyakrabban feltett kérdés pedig az, hogy a myo-inozitol vagy a D-chiro-inozitol a jobb választás. Nézzük meg tehát, hogy mit mond a tudomány, és azt is, hogy mit kell tudnunk az inozitol működéséről, amely közel sem olyan egyszerű és varázslatos, mint ahogyan azt sokszor lefestik.
Bemutatkozik az inozitol
Kezdjük talán azzal, hogy mi is pontosan az inozitol?
Nos, az inozitolok olyan apró molekulák, amelyek szerkezetükben nagyon hasonlóak a cukorhoz. Azért használom őket többesszámban, mert sokféle típusuk ismert. Ne rémisszen meg, hogy a cukrokhoz hasonlítom őket – hajlamosak vagyunk mindent reflexesen elutasítani, de az igazság az, hogy a cukrok óriási szerepet játszanak a testünk biokémiai folyamatainak menedzselésében.
Honnan jutunk hozzá? – ez a következő fontos kérdés.
A rövid válasz az, hogy folyamatosan gyártjuk magunknak. Mindkét vesénk képes előállítani napi 2 grammot, de az agyunk és a májunk szintén jelentős mennyiséghez juttat minket. Az inozitol szintje a testünkön belül az agyunkban a legmagasabb, hiszen elengedhetetlenül szükséges a neurotranszmitterek (mint amilyen a dopamin, az acetilkolin, a GABA vagy a szerotonin) normális működéséhez. Éppen ezért fűznek nagy reményeket az inozitol használatához a depresszió és a szorongás kapcsán is.
Természetesen étrendkiegészítőként is fogyasztható, de az ételekkel is bevihető valamennyi: az átlagos modern étrend nagyjából 700 mg inozitolhoz juttat hozzá minket, főként gabonákból és magokból. Érdekesség, hogy kutatók szerint az élelmi rostok pozitív hatásai a fitát és inozitol tartalomhoz köthetőek (ehhez azonban nagyon fontos, hogy a bélflórád jól tudja bontani a fitátokat.) Azt is fontos tudni, hogy ezekből túl sokat is lehet fogyasztani, ilyenkor gátolja az ásványi anyagok felszívodását, így az inozitol bevitelre jobb stratégiának tűnik a belsőségek (pl. vese) fogyasztása. Elképzelhető az is, hogy a belsőségek fogyasztásának visszaszorulása vezetett a népbetegségnek tekinthető inozitol hiányhoz.
Ehhez azonban több más tényező is hozzájárult:
- inzulinrezisztencia, magas vércukorszint
- alacsony nátrium bevitel
- túlzott kávéfogyasztás
- emésztési problémák
- magnéziumhiány
Milyen típusai vannak?
Ez tehát minden, amit az inozitol hátteréről fontos tudnunk. Ezzel el is érkeztünk az inozitol és a PCOS kapcsolatát tárgyaló, meglehetősen lenyűgöző számú tanulmányához. Milliónyi klinikai vizsgálat, számos szisztematikus áttekintés foglalkozott a témával az elmúlt években, ennek köszönhetően az inozitol még a 2018-as nemzetközi, bizonyítékokon alapuló PCOS-irányelvekben is említésre került. (Ha hobbiból nem fogyasztasz orvosi szakirodalmat – miért is tennéd ugyebár – ritkán szerepel étrend-kiegészítő ezekben a mainstream irányelvekben.) Általánosságban elmondható, hogy az inozitol jól teljesít a PCOS kezelésében, számos paramétert javít: csökkenti az androgén szintet, növeli az SHBG-t, elősegíti a fogyást, javítja az LH és az FSH arányát, valamint elősegíti az egészséges ovuláció folyamatát és a teherbeesést is. Az inozitolt általában napi 2-4 grammos adagban szokták adagolni, akár önmagában myo-inozitolként, akár myo-inozitol és D-chiro-inozitol keverékeként.
Ha már ide lyukadtunk ki, nézzük meg azt is, hogy milyen típusai vagy izomerjei vannak az inozitolnak. A természetben öt izomer vagy sztereoizomer fordul elő, amelyek főként a sejtmembránokban találhatók meg. A myo-inozitol a legnagyobb mennyiségben előforduló izomer, amely a szervezetben lévő összes szabad inozitol 95 százalékát teszi ki. A myo-inozitol egyik feladata az, hogy intracelluláris „hírvivőként” működjön az olyan hormonok számára, mint az inzulin, az FSH és a TSH. Ezért a myo-inozitol használatát pajzsmirigybetegség esetén is kutatják.
Az inzulin hírvivőjeként az inozitol elősegíti az inzulinra adott normális sejtválaszt, így pedig javítja az inzulinérzékenységet. Mind a myo-, mind a D-chiro-izomerekre igaz ez. Sajnos a két izomernek, a myo- és a D-chiro-inozitolnak a petefészkekre gyakorolt hatása kevésbé egyértelmű. Még az 1990-es években a PCOS kezelésére csak D-chiro-inozitolt használtak – myo-inozitol nélkül -, abban a reményben, hogy az inzulinrezisztencia kezelése által a D-chiro-inozitol javítani fogja a PCOS egyéb tüneteit is. Ez a próbálkozás kevés sikerre vezetett, mivel – ahogyan ma már tudjuk – a myo-inozitol az az izomer, amely az FSH második hírvivőjeként működik, és ezért elengedhetetlen az ovulációhoz. Ráadásul kiderült, hogy a petefészek magas inzulinszintje – ami a PCOS esetében igen gyakori – a myo-inozitol D-chiro-inozitollá történő átalakulását segíti elő, ezáltal lemerítve a petefészkek myo-inozitol szintjét és jelentősen rontva az ovuláció minőségét. Mára bebizonyosodott az is, hogy a túl sok D-chiro-inozitol szedése valójában ronthatja a PCOS tüneteit több mechanizmuson keresztül: az androgének növekedésével, aromatázgátlóként hatva és ezáltal csökkentve az ösztrogénszintet, valamint myo-inozitol felszívódásának csökkentésével.
Ha mostanra kicsit összezavarodtál, akkor nem vagy egyedül. Szerencsére a kutatók rajta vannak az ügyön, és arra a következtetésre jutottak, hogy PCOS esetén valószínűleg a legjobb, ha vagy egyenesen myo-inozitolt, vagy a myo-inozitol és a D-chiro-inozitol 40:1 arányban szedünk, éppen annyi D-chiro-inozitollal, ami javítja az inzulinérzékenységet, de még nem károsítja a petefészek működését. Van néhány 40:1 arányú készítmény a piacon, és ezek nagyszerűek. Napi kétszer két grammos adagolásban érdemes fogyasztani.
A myo-inozitol előnye, hogy könnyen hozzáférhető és nagyon biztonságos, még akkor is, ha terhességre törekszel. Nem lép kölcsönhatásba más gyógyszerekkel, és nyugodtan kombinálható egyéb PCOS-kezelésekkel, például metforminnal, magnéziummal és a ciklikus progeszteron terápiával is.
FONTOS! Az inozitol felszívódását az olyan édesítőszerek, mint a szorbit és a szukralóz jelentősen károsíthatják. Javíthatja azonban a laktalbumin nevű tejsavófehérje, különösen inzulinrezisztenciában szenvedőknél.
